Ari Aster Hereditary (Örökség) című filmje magasan a Démonok közötthöz hasonló, a jól bejáratott formulákat csak ritkán variáló alkotások által meghatározott középszer fölé emelkedve rúgta be az ajtót 2018-ban – határozott szerzői attitűdje, sajátos művészi látásmódja okkal nyerhette el a filmbarátok szimpátiáját. Miközben bőséggel táplálkozik a klasszikus természetfölötti horrorból, ízig-vérig modern, pszichológiai témákat (a család lélektani mechanizmusai, tragédia feldolgozása) boncolgató alkotás, melynek sajátos jegyei a halál mezítelen valóságának erőszakos, sokkhatásszerű megjelnítése, a karakterek testi-lelki szenvedésének erőteljes átvetítése a nézőre és a filmművészeti igényesség.

Mindez megtalálható a ‘19-es Midsommarben is, így aki mint újabb Aster-opus szeretné élvezni, az jó eséllyel nem fog csalódni. A Fehér éjszakák gyönyörű, amikor brutális, akkor kíméletlenül az, az érzelmek, a lelki tortúra és az emberi viszonyok ábrázolása tökéletesen átélhető, a történetvezetés egy ponton ugyan megbicsaklik, de alapvetően jól összerakott. És hát tisztán látszik, hogy a filmezéshez valóban értő stáb rakta össze, egy a filmezéshez valóban értő rendező irányítása alatt – ez pedig manapság megbecsülendő, ritka kincs.

Míg a Hereditary első sorban a megszállásos, kísértetes, családi természetfölötti horrorokból táplálkozott, addig a Midsommar az 1973-as The Wicker Man parafrázisa. Kiindulási pontja azonban merőben más: míg a ‘73-as klasszikus lényegében egy világnézeti különbözőségekből fakadó társadalmi feszültséget jelenít meg, addig Aster verziójában a cselekmény beindítója (nem meglepő módon) egy családi tragédia. A szülők és a testvér már-már rituálisan megrendezett, vélhetőleg nyugalmasra és fájdalommentesre szánt, módszere miatt azonban mégis kegyetlenül, embertelenül ható halála érdekes kontraszt-párt alkot a később bemutatott, brutálisan egyszerű, a fizika kérlelhetetlen törvényei által meghatározott, szinte már természetes, szertartásos öngyilkossággal. A The Wicker Man főszereplője kezdettől fogva számára idegen környezetben mozog, vele együtt mi is érezzük, hogy valami nem stimmel. Ezzel szemben a Midsommar hősnője, mintha hazatérne, és végül megtalálja önmagát is. Sokáig csak szenvedése, a fájdalommal való küzdelme, magánya és kielégítetlen szeretetvágya a történet mozgatórugója, mígnem egy ponton valami eltörik benne is és a nézőben is. Aster a Hereditaryból már ismert módon, kíméletlen brutalitással prezentálja ezt a töréspontot, a The Wicker Man-t nem ismerő nézőben pedig csak innentől tudatosul, hogy valami nagyon nincs rendben a skandináv dombok között megbúvó, sok szempontból utópisztikus közösségben. Innentől a forgatókönyv mesterien rájátszik a befogadói képzettársításokra (gondolok itt pl. a távozni akarók “eltűnésére” és a húsospite-vacsorára), ám egyszersmind ez az a pont, ahol a történetvezetés kicsit megbicsaklik, és csak nehezen tér vissza eredeti medrébe.

Térjünk ki kicsit a film folk-horror aspektusaira! A klasszikus rémtörténetek igen gyakran merítenek valós, vagy kreált néphagyományokból, pogány rítusukól, legendákból, ezért nem túlzás kijelenteni, hogy a folk-horror és a természetfölötti horror lényegében testvérműfajok.  The Wicker Man puritán rendőre egy skót falucskába látogat el, a Midsommar fiatal egyetemistái pedig a skandináv-folklórból táplálkozó kommuna életét kutatják. Mindkét közösség hasonló (germán, viking, druida) gyökerű, animista hitvilágú, pogány hagyományokat követő, világtól elzárt társadalom, melyek ideológiai eredete lényegében történelem előtti időkben keresendő (a The Wicker Manben ez kicsit bonyolultabb, de ebbe most nem mennék bele). Mindkét esetben kulcsmotívum a keresztény tabu hiánya, a természetközeliség, az örömök halmozása, a “földi mennyország” koncepciója. Mindkét kultusznak hangulatos teret ad a világtól elzárt, autentikus miliő (a Midsommart Szentendrén forgatták!), a fesztiválszezon bemutatása, a táncmulatság, a májusfa-szerű építmény, a temetkezési szokások, a szép kosztümök és jelmezek. Azonban lényeges különbség is adódik.

Míg a klasszikus filmben az egyszerre vágyott és taszító konvenció-törő magatartás a teljesen szabadjára engedett szexualitás, addig a Fehér éjszakákban a drogozás veszi át ennek a szerepét, és a szexualitás, bár artisztikus ábrázolással, de lényegében irányított formában, fajfenntartási célból jelenik meg. Érdemes megfigyelni, hogy először tudattágítás, a megismerés határainak kitágítása céljából gombáznak a szereplők, azonban később a drogok a manipuláció és az agymosás eszközeivé válnak. A szexualitás a szerelem kinyilvánításaként jelenik meg a néphagyományban, de ismerve a háttérben működő, groteszk módon kicsavart fajnemesítési szisztémát, a szexuális együttlét, a párkapcsolatok és a házasság tisztasága minimum megkérdőjelezhető.
A Midsomar talán legnagyobb erénye a látványvilág és a történettel közvetíteni akart hangulat harmóniája. A táj, benne a különleges építményekkel, gyönyörű környezetet adnak, azonban ábrázolásmódjuk felkavaró is tud lenni, ha éppen arra van szükség. A kamerakezelés és a kompozíciók, a közelik és nagytotálok, a vágások mind-mind vérprofizmusra vallanak.

A Midsommar bizonyos értelemben nagyon más utat jár, mint klasszikus elődje, ezért meg van benne a potenciál, hogy önálló jogán a folk-horror új alapműve legyen. Bár a karakterdráma mellett lassan és egyre erőteljesebben kibontakozik maga a horror is, végig a szereplők közötti viszonyrendszer (amely lehet társadalmi, érzelmi vagy szexuális természetű) tartja mozgásban az eseményeket. Azonban éppen a végkifejlet nem tud kilépni az eredeti mű árnyékából. Ari Aster itt érzésem szerint szándékosan nem akart többet, mást mondani, mint a The Wicker Man, pláne nem akarta dekonstruálni annak mondanivalóját. Ezt értelmezhetjük tiszteletadásnak, de gyávaságnak is.

A Midsommar ettől függetlenül páratlanul gyönyörű, sokkoló horror, ami a klasszikus és modern horror, valamint a folk-horror kedvelőinek egyaránt tartalmaz csemegéket.