A Dark óta nem szabad félvállról venni a német misztikus sorozatokat. Bár ennek újabb igazolását joggal várhattuk éppen a Dark alkotóinak idén megjelent alkotásától, az 1899-től, érzésem szerint az nem ugrotta meg ezt a lécet. Korrekt és igényes filmalkotás, de pont a réjtélyszövésben nem a legerősebb. Tavaly a Lost-féle formulát horrorral és erőteljes, kelta hiedelemvilágból táplálkozó szimbolikával dúsító From és a rövid, de igen hangulatos, színészi játék tekintetében pedig egyenesen pazar Outer Range is sokkal jobbak voltak. Ezek mind amerikai darabok, de a HBO Max hazai kínálatába bekerült egy 2020-as német produkció, ami számomra az év (2022) egyik legkellemesebb meglepetése volt.

A Hausen története szerint a fiatal főhős, Juri, a családot összetartó anya halála után egy új otthonba, egy régi típusú panelházba költözik apjával, az épületben gondnoki munkát vállaló Jaschekkel. A szürke, komor falak között rejtélyes eltűnések, megmagyarázhatatlan események történnek és mindennek valami köze van a falakat rágó, csövekből, szellőzőkből előbuggyanó és az emberi lelkeket felemésztő sűrű sötétségnek.

Csakhamar egyértelművé válik, hogy valami lakozik a ház szürke falai mögött és az épület alatti szervízalagutakban – valami, ami az emberek fájdalmából és kétségbeeséséből, negatív érzéseiből, sötét gondalataiból táplálkozik, egyszersmind fel is erősíti azokat. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a lakók személyében a legváltozatosabb módon kisiklott emberi sorsokat ismerhetjük meg, a testileg-lelkileg kizsákmányolt és bántalmazott gyermekektől, a saját mocskukban fetrengő alkoholistákon és drogosokon át, a csak szimplán “fura” családokig és magányos alakokig.

Ahogyan a baljós jelek sűrűsödnek, és Juri és társai egyre közelebb kerülnek minden gyötrelem forrásához, a házon élősködő entitás egyre inkább aktivizálódik: a szereplők élete egyre jobban kisiklik és egyre gyakoribbak az igen erőszakos események is. A ház meg akarja ölni Jurit és mindenkit, aki a hosszú évek alatt felépített függőségi rendszert lebontaná.

A sorozat nagy erőssége a hangulatteremtés, amelyhez kevés lenne (persze nem elhanyagolható tényező) a szereplők arcára kiülő fájdalom, vagy épp ellenkezőleg, a visszafojtott indulatok, az elrejtett érzelmek, a félszavak és hazugságok. A legerősebb hangulatteremtő elem ezúttal a vizualitás. A lakóház brutális, rideg betontömbjét kívülről mindig köd borítja, mely mögül alattomos, gonosz szemekként világítanak a neonfények. Ez mintha elemelné az objektumot a mi valóságunkból. A belső közösségi terek, folyosók, használaton kívüli lakterek mind szürkék, élettelenek, komorak. A szobák, ha nem éppen foltos matracokon fetrengő vagy zsíros asztalok mellett valami undorító dolgot művelő, vegetáló emberi roncsok lakják őket, nyomokban még őrzik azt a régies otthonosságot, amit az eredeti “lakberendezők” ráerőltettek. Az olyan, a felszín alatt lapuló terek, mint a szervízalagutak, a falak mögötti üreg a csövekkel és vezetékekkel, a liftakna és a szemétledobó (amely nagyon erős szimbólum is), mind-mind sötétek, rozsdásak, pókhálósak és mocskosak. Mintha a szürke és halott bőr alatt egyre inkább szétrohadna a hús és előtűnnének a kiszáradt vénák és csontok. A legutolsó réteg alatt, pedig ott fészkel maga a fenevad: a gyötrelem gépezetét mozgásban tartó iszonyat.

A házban lakozó entitás legtöbbször a falakat beborító, abnormálisan gyorsan terjedő penész, vagy a csövekből, rácsok mögül előbuggyanó, fekete, sűrű, iszap- vagy kátrányszerű matériaként jelenik meg. Később pedig már a “szemét” vagy valamilyen beazonosíthatatlan testrészét is meglátjuk, de ez nem a szó szoros értelemben véve láttatás: inkább csak valamiféle szürreális, rémálomszerű vízió. A természetfölötti megmutatkozik még az épület folyosóin “ragadt”, időn túli visszhangok formájában, valamint egy ízben (jellemzően az épülettől távolabb) mintha egy “másik erő” is képviseltetné magát. Ez utóbbi ugyan szembemegy a lovecrafti kozmicizmus alapelveivel, de a sorozat történetének szövetébe nagyon is jól illeszkedik. Alapvetően az egész szériára jellemző, hogy bár többször enged a csábításnak, és a puszta sejtetésnél tovább megy, nem esik át a ló túloldalára, így egyszerre érdemes a modern, társadalom-pszichológiai horrorok és a lovecraftiánus weird fiction kedvelőinek figyelmére.

Nem mehetünk el szó nélkül a Hausen lélektani-társadalmi aspektusa mellett sem. A házban rejtőző entitás az ott lakók fájdalmából, sötét érzéseiből és gondolataiból táplálkozik, így igyekszik azokat felerősíteni, de mindvégig nyilvánvaló, hogy ezeket a fájdalmakat, érzéseket és gondolatokat a lakók magukkal hozták beköltözéskor, vagy az együttélés során okozták egymásnak. Szexuálisan kizsákmányolt, súlyosan bántalmazott, vagy “csak” elhanyagolt gyermekek, egymástól elhidegült párok, a halálra váró idősek, megbomlott elméjű, magányos, elzárkózó alakok, a családot, mint az utolsó működőképes közösséget megvédeni akaró, elkeseredett szülők, egy tragédia elől hiába menekülő apa-fiú páros – sorsok, amelyek mind arra emlékeztetnek, hogy az ismeretlen mélységekből előtörő sötétséggel vetekszik az emberek lelkében lakozó mélyűr. Nagyon erős szimbólum a korábban már említett szemétledobó, ami lényegében az egyetlen “közösségi tér”, ami összeköti az egymástól elidegenedett lakókat. Mindenki ezen keresztül kapja meg az entitástól származó, kábítószerszerű terméket, amely sűrű sötétségként borul a tudatukra, enyhítve a belsőjüket égető fájdalmat és kínt.

A fő történeti szálra kisebb, a történetet színesítő és mélyítő történeteket ismerhetünk meg, felidézett emlékek, mellékszereplők életére való kitekintések formájában. Ezek a mellékszálak később mind visszafutnak az eredeti, fő szálhoz, azonban önmagukban is nyomasztó, saját súllyal bíró rémtörténetek. Az elveszett csecsemő sírása szűntelenül visszahangzik a szellőzőn keresztül; a folyosón kóborló kisfiú iszonyatos titkot rejteget; az egyik lakó látnoki képességekre tett szert az “odaátról” származó anyagtól…

Nem könnyű darab a Hausen. Erőszakos, komor, kompromisszumot nem ismerő, nyomokban igen felkavaró történet, de nem csak ezért nehéz befogadni: a lassúság és a szótlanság a legfőbb oka. A harsány és lüktető 1899-cel ellentétben, ami végül a semmiben fut ki, a Hausen elejétől a végéig nem ígér mást, mint az emberi ésszel felfoghatatlan és leküzdhetetlen iszonyatot. Bár van valamiféle “happy end” a végén, az utolsó jelenetben túlzás nélkül a kozmikus rettenet kilátástalan mélysége és az ember jelentéktelensége jön át. A Hausen filmsorozatok terén ritkán tapasztalt élményt nyújt és talán nem lesz újabb német klasszikus, a figyelmet bőven meghálálja.

A Hausen megtekinthető a HBO Max hazai kínálatában.

IMDB

Az antológia-sorozatoknak a televíziózás hajnala óta szakadatlan a pályafutása: az ötvenes évektől kezdve nem volt olyan év, amikor ne futott volna egy-vagy több ilyen sorozat a tévében. A műfaj a rádiójátékokból nőtte ki magát és természetesen ezer szállal kötődik irodalmi hagyományokhoz. A krimi, a sci-fi, a horror, a filmdráma, a western és még számos más zsáner területéről kerülnek ki antológia-sorozatok. Hatásuk nem csak az újabb és újabb filmantológiákon érezhető, de nagy mértékben inspirálták az olyan epizodikus, átívelő történetszálas sorozatokat, mint az X-akták, vagy a Fringe, és a nem epizodikus sikersorozatok jó részét is.

Nem csoda, hogy a szokatlan, meghökkentő, vagy egyenesen rémisztő történetek kedvelői is bátran szemezgethetnek az ilyen produkciók epizódjai közül. Azonban vigyázz! – ha érdeklődésed rajongássá fajul, akkor egy olyan gyönyörrel és gyötrelemmel vegyes kavalkádban találod magad, amiből többé nincs kiút!
Most induló bejegyzéssorozatomban régi és új, klasszikus és kevésbé ismert, népszerű és méltatlanul mellőzött antológia-sorozatokat mutatok be, a teljesség igénye nélkül, nem megjelenési sorrendben.

Most éppen egy nagyon friss darab kerül terítékre.

Guillermo del Toro's Cabinet of Curiosities (2022)

magyar cím: Guillermo del Toro: Rémségek tára

A műsor házigazdája Guillermo del Toro. A spanyol származású filmrendező a rémisztő, nem ritkán sokkoló elemekkel tarkított, történelmi témájú rémmesék mestere. Bár munkái közt vannak jobb-rosszabb darabok, becsúszott pár tűrhetőnél nem több iparosmunka, egyszer-egyszer önmagát ismételte, egyedi látásmódja, hangulatos víziói és nem egy kiváló alkotása miatt mindenképpen a jobb rendezők közé sorolnám. Ha nem lennék úgy oda a Faun labirintusáért, azt mondanám, a Rémálmok sikátorával elérte pályája eddigi csúcsát. Mindenképpen összeszedettebb alkotó, mint a szintén sajátok látásmódjáról elhíresült mesélő, M. Night Shyamalan.

Bár del Toro most csak házigazda, a történetek elmesélését meghívott rendezőkre és írókra bízta, természetesen minden epizód magán viseli a kézjegyét. Aki csak párat látott a rendező filmjei közül, az tudja mire számítson: horrorisztikus tündérmesékre, történelmi korokat és néphagyományokat, vagy klasszikus műveket megidéző történetekre, hangulatos látványvilágra, amelynek erejét, a szép képek és kosztümök mellett a hagyományos (kézműves, bábfilmes...) technikákat sem nélkülöző effektek, és az egyszerre groteszk és művészi rémbizájn adja.

Az epizódok nyitányában a házigazda mindig fogadja a nézőket, és bemutat egy, az önmagában is lenyűgöző kuriózum-tárolóban rejtőző, különös tárgyat, amely kapcsolódik a történethez. A házigazda színre lépése és a különös tárgy bemutatása klasszikus antológia-filmes toposzok.

Első rész

Lot 36 (36-os tároló)

Az epizódot Guillermo Navarro rendezte, aki ebben a státuszában leginkább a sorozatok világából ismert, del Toro több játékfilmes produkciójánál is segédkezett. Az író, Regina Corrado szintén sorozatos színtérről jött, több epizódot írt például a The Strain sorozatba (Guillermo del Toro szórakoztató vámpíros bio-horror regényéből kalapált széria).
A főbb szereplők: Tim Blake Nelson, Sebastian Rochè, Elpidia Carillo, Demetrius Grosse, Martha Burns

Miután megismerjük a címszereplő raktárhelyiség egykori tulajdonosát (aki éppen egy mosómedve feltrancsírozása közben kap szívrohamot), egy raktárvásáron (az USA egyik kedvelt, pénzes hobbija) találjuk magunkat, ahol első látásra nem túl szimpatikus hősünk éppen a szóban forgó raktárat veszi meg. A régi kacatok feltúrása közben csak néhány érdekességet talál: egy gyertyatartót, néhány drága széket és egy szépen faragott, dohányzó asztalhoz hasonló tárgyat, amiről egyből levágja a néző, hogy szeánszasztal. Akad még egy régi fotóalbum, meghitt családi pillanatokkal, szvasztikás zászlós felvonulással, de ezeket hátrahagyva, a boldog új tulajdonos végül az antik bútordarabokat becsülteti fel. Az okkult kegytárgyak iránt érdeklődő régiségkereskedők, egyből látják, hogy valami igazán különleges leletről van szó, ki is pottyan a szeánszasztal fiókjából három grimoire. Azonban az igazán nagy fogás, a sorozat negyedik darabja lenne, ezért Nick (a főhős) és Roland (a szakértő) visszatérnek a raktárba, hogy megkeressék azt. Hamarosan kiderül, hogy a 36-os raktár előző tulajdonosa sokkal nagyobb és rémisztőbb titkot rejtett el odabent, mint pár régi könyv és bútor.

Ez egy modern környezetben játszódó darab, így nem meglepő módon mai társadalmi kérdéseket is érint: felmerül a veteránok helyzete, megjelenik a raktárvásár (mint a kapitalizmus esszenciáját nyújtó "szórakozás") sötét oldala, szóba kerül a bevándorlás és a nacionalizmus kérdése is. Bár a rettenet kapujába vezető út klasszikus rémirodalmi sémát követ, végül ez is egy fajta "természetfölötti, társadalmi igazságszolgáltatáshoz" vezet. Ez ugyan tűnhet modern dolognak, akár éppen tipikusan "Netflixes" dolognak is, de az igazság az, hogy a történet ilyen módú lezárása a legkorábbi antológia-sorozatoknak is sajátossága volt.

A kozmikus rettenet forrása, a démoni entitás ábrázolása kellően félelmetes, belegondolva egészen őrjítő. Tény, hogy itt nem számíthatunk végletekig fokozott sejtetésre, a részletek homályban hagyására. Ennek oka egyszerűen a házigazda, Guillermo del Toro személye (sajnos ennek tudatában kell majd leülnünk a Lovecraft műveit adaptáló epizódok elé is).  A Lot 32 tudatosan építkező, érdekes háttérinformációkat adagoló történet, korrekt nyitány.

Második rész

Graveyard Rats (Temetői patkányok)

A rendező, Vincenzo Natali talán jobban ismert két sci-fi horrorjáról (Kocka, Hibrid), de igazából sokkal több sorozatepizódot rendezett (Hannibal, Wayward Pines, Westworld), mint egész estés játékfilmet. A történet Henry Kuttner novelláját dolgozza fel. Kuttner a XX. század első felének jelentős fantasztikus írója, Lovecraft barátja, több Cthulhu-mítosz témájú mű szerzője. Magyarul novellái jelentek meg több galaktika lapszámban és pár antológiában, legutóbb például a Somogyi Gábor szerkesztette Árnyak az időn túlról kötetben. Több művét dolgozták már fel antológai-sorozatokban is, olyan legendás műsorokban jelent meg a neve, mint a Lights Out, a Tales of Tomorrow, vagy az első The Twillight Zone. Maga a Graveyard Rats is feldolgozásra került már a 96-os The Trilogy of Terror II-ben.

A történet az 1800-as évek végén játszódik, ahol éppen felfutóban van a halálbiznisz – nem csak a temetkezési vállalkozók, de az elhunytak vagyontárgyain élősködő boncmesterek és a sírrablók tekintetében is. Utóbbi ősi szakmát űzi a főszereplő is. Legutóbbi nagy fogása azonban meghiúsul, "ügyfelét" ugyanis patkányok viszik magukkal egy méretes járaton keresztül. Szegény Masson (David Hewlett alias Dr. Rodney McKay remek alakítása) sokkal tartozik nagyon rossz embereknek, ezért nincs más választása: alászáll a poklok poklába, hogy megszerezze a hőn áhított kincset. Odalent elég zsúfoltan vannak: patkányhordák, egy disznó méretűre hízott anyapatkány és egy ghoul is megnehezíti hősünk életét. Éppen csak a föld alatti fekete templom őrzésére odaállított Cthulhu-szobor nem éled fel, de hát az már mégiscsak túlzás lenne, még del Toro-tól is, nem?

A történet egyszerű, a "gyengébb" lovecrafti történetekhez sem igen mérhető, de elviszi a hátán a miliő (Salem iparosodó városában vagyunk, ahol semmit nem ér az emberi élet, és ahol még suttogva mesélik a boszorkányokról és titkos, okkult helyekről és rítusokról szóló történeteket, amelyeket a bevándorlók által behozott néphagyomány is csak gazdagít), és a tény, hogy az alkotók groteszk humorral tálalják. A néző végül azt sem tudja, melyik érzelmének adjon utat: a hullák és a patkányok látványa okozta undorának, a klausztrofóbiájának, a klasszikus rémtörténetek iránti rajongásának, vagy az epizód végi, kötelező "igazságszolgáltatás" feletti bűnös elégedettségének? 

Az ismeretlentől való félelem ábrázolása, átadása a lovecrafti rémirodalom fundamentuma. Lovecraft szerint az emberiség legősibb és legerőteljesebb érzése a félelem, és a legősibb és legerősebb félelem az ismeretlentől való félelem. Arra is rájött, hogy az emberi kíváncsiság, a megismerés vágya ugyanúgy hajt minket.

Lovecraft műveiben az ismeretlen a kozmosz sötétjében, évmilliók távolságában, az óceánok mélyén, párhuzamos realitásokban, álomföldeken, okkult tanok szentségtelen könyveinek sorai között lakozott. Bár az ember a tudomány (és némi titkos tudás) segítségével ugyan kitágíthatta a megismerés határait, a világegyetem ismeretlen erői végső soron rejtve maradtak számára. Hiszen ha csak apró részletét is megismerjük, megtapasztaljuk a végső igazságnak, elménk összeroskad a nyomás alatt, sorsunk a halál vagy a téboly.

De mit jelent valójában ismert és ismeretlen, megismerhető és megismerhetetlen közötti különbség? Annál is inkább érdemes elgondolkodni ezen, mert olvastam olyan véleményeket, hogy az emberiség mára "meghódította" a világegyetemet, a tudomány ledöntött minden falat, ezért az ismeretlentől való félelem ma már elavult motívum, vagy legalábbis nehezebben átélhető ma, az internet, az űrkorszak, a nanotechnológia, stb. korában.

Nemrég néztem meg egy előadást a Spacejunkie (űrkutatás témával foglalkozó online magazin) Youtube-csatornáján, amelyben a házigazdák (Dávid és Szabi) Detre Örs Hunort (a James Webb űrtávcső MIRI projektjének európai elektronikai vezetője) látták vendégül, aki nézők által is feltett kérdésekre válaszolt. Örs rendkívül tartalmas prezentációval készült erre az alkalomra, megismerhettünk számos technikai részletet az űrtávcsővel kapcsolatban és a világegyetem titkaiba is betekintést nyertünk. Érdemes követni a Spacejunkie-t, ha ilyen és ehhez hasonló előadásokat hallgatnál, vagy könnyfakasztóan gyönyörű rakétaindításokat néznél meg.

Szóba került, hogy mekkora az univerzum ismert és ismeretlen (illetve "ismert ismeretlen" és "nem ismert ismeretlen"), valamint megismerhető és nem megismerhető része. Két fantasztikus témát emelnék ki, ami a felvezetett irodalmi témát is elmélyíti. Előre jelzem, hogy én nem vagyok szakértője a területnek, csak laikusként tudom értelmezni és átadni is az elhangzottakat.

Először is a világegyetem, amelyben élünk áll egyrészt anyagból és energiából (anyag és energia ugyanaz, a közérthetőség kedvéért szedem ketté a két fogalmat). Az általunk látható és érzékelhető anyag és energia alkotja azt a realitást, amely körülvesz minket. Tudósok, köztük kiváló magyar tudósok is bebizonyították, hogy létezik a sötét anyag és a sötét energia is. Ezek olyan "anyag- és energiatípusok" amelyeket nem látunk, nem érzékelünk, de – és ez nagyon fontos – tudjuk, hogy léteznek, mert (nem sötét) anyagi világunkra hatást gyakorolnak! Csábító és egyben félelmetes a gondolat, hogy a mi anyagi univerzumunk mellett létezik egy sőtét univerzum is, de vigyázat: ez téves elképzelés! Szó sincs (itt, még) párhuzamos realitásokról: anyag, energia, sötét anyag és sötét energia együttesen alkotják azt az egy univerzumot, amiben élünk, ami az otthonunk. Bár a világegyetem látható, érzékelhető anyagi részéből sem ismerünk még mindent, döbbenetes belegondolni, hogy mekkora ehhez viszonyítva a sötét anyagból és sötét energiából álló rész, amelyet nem láthatunk? Nos jelenlegi ismereteink szerint a világegyetem összes anyagának/energiájának kevesebb mint 5 %-a látható anyag/energia, a maradék több mint 95 % nem látható, nem érzékelhető, azaz sötét anyag/energia.

Ez szinte felfoghatatlan, de ne feledjük, hogy még mindig a megismerhető univerzum keretein belül gondolkodunk! Ahhoz, hogy megértsük, mit jelent valójában az ismeretlen, még mélyebbre kell hatolnunk térben és időben egyaránt.

A világegyetem távlatai döbbenetesek. Míg a tudományos fantasztikus művek csillaghajói naprendszereket, galaxisokat szelnek át egy szempillantás alatt, a valóságban semmi sem lehet gyorsabb a fénynél. A fénysebesség egy óriási sebesség, de szinte semmi az univerzum méreteihez viszonyítva, de még saját naprendszerünk megismerése is nehézkes vele. A Holdról visszaverődő fény 1,22 másodperc utazás után érkezik meg szemünkbe. A Nap már egy sokkal távolabbi objektum: nyolc percbe telik, amíg fénye eljut hozzánk. Ez azt jelenti, hogy amikor felnézünk a Napra, annak múltbéli énjét, nyolc perccel fiatalabb önmagát látjuk! A "szomszédos" Androméda galaxis 2,5 millió fényévre van tőlünk – a fényév ugyan távolság-mértékegység, lényegében azt jelenti, hogy az Androméda fénye 2,5 millió év alatt jut el hozzánk. Beláthatunk egy ősi múltba! Amikor valamilyen eszközzel még távolabbi objektumokat figyelünk meg, akkor sok esetben évmilliárdokat repülünk vissza az időben. A James Webb űrtávcső segítségével olyan galaxisokat is megfigyelhetünk, amelyek 13 milliárd évesnél is idősebbek, de ismét kihangsúlyozom: a 13 milliárd évvel ezelőtti állapotukban látjuk őket! Ez egy olyan távoli időszak, amely mindössze évszázmilliókban mérhető időbeli távolságban van a világegyetem történetének kezdetétől: az Ősrobbanástól.

Az Ősrobbanás már önmagában is elképesztő valami, sem megérteni, sem megmagyarázni nem könnyű, viták sorát generálta eddig is és generálja még vélhetően sokáig. Ismert és megismerhető, ismeretlen és megismerhetetlen körüli filozofálgatásunk végére is pontot tehet. Hiszen eddig még csak arról beszéltünk, hogy akármilyen hatalmas is a világegyetem nem ismert része, a tudomány fejlődésével egyre többet és többet ismerhetünk meg belőle. De ami most jön, attól tutira eldobod az agyad!

Az Ősrobbanás pillanatától kezdve a tér tágul, az univerzum objektumai (galaxisok, fekete lyukak...) közötti távolság folyamatosan nő. Ezért (és mivel a fénysebességet nem ugorhatjuk át) van, hogy a távoli objektumoknak a múltjába láthatunk bele, a még távolabbiak pedig idővel eltűnnek (megszöknek) a szemünk elől. Az úgynevezett inflációs elmélet szerint az Ősrobbanást követő töredékmásodpercben (felfoghatatlanul rövid időintervallumról van szó) a tér tágulásának üteme a fénysebességnél is gyorsabb volt. Ez azt jelenti, hogy a világegyetemnek van egy része, amely időben és térben is olyan távol van tőlünk, hogy soha semmilyen körülmények között nem láthatjuk, nem érzékelhetjük, nem ismerhetjük meg! Később az univerzum tágulása lelassult (de nem szűnt meg), ezért láthatjuk a James Webb űrtávcső csodálatos felvételeit és a nem kevésbé gyönyörű csillagos eget.

De mekkora lehet az univerzum soha meg nem ismerhető része, az ismert és megismerhető részhez képest? Mekkora a világegyetem azon része, amely az Ősrobbanás utáni töredékmásodpercben létrejött? Nos a számítások szerint, a világegyetem azon része, amely mindörökké eltűnt a szemünk elől, a VALÓDI ISMERETLEN, százezer-trilliószor (ez a tíz huszonharmadik hatvány, egy egyes és huszonhárom nulla) nagyobb, mint a megismerhető rész, aminek pedig csupán elenyészően kis részét ismerjük.

Más témát is felhozhattam volna az űrkutatás helyett, de friss volt az élmény. Beszélhetnénk a génsebészetről, biotechnológiáról, a jövő félelmetes kilátásairól, a múlt titkairól... A lényeg ugyanaz: aki szerint az ismeretlentől való félelem már nem megélhető, nem átadható érzés, az egyrészt fantáziátlan  – ami szomorú –, másrészt nem nyitott a világ, a világegyetem fantasztikus jelenségeire és lehetőségeire – ami megbocsáthatatlan.

A Spacejunkie oldala:

Kezdőlap | spacejunkie.hu - Egy blog az űrutazásról, magyarul, érthetően.

Detre Örs előadása:

Ari Aster Hereditary (Örökség) című filmje magasan a Démonok közötthöz hasonló, a jól bejáratott formulákat csak ritkán variáló alkotások által meghatározott középszer fölé emelkedve rúgta be az ajtót 2018-ban – határozott szerzői attitűdje, sajátos művészi látásmódja okkal nyerhette el a filmbarátok szimpátiáját. Miközben bőséggel táplálkozik a klasszikus természetfölötti horrorból, ízig-vérig modern, pszichológiai témákat (a család lélektani mechanizmusai, tragédia feldolgozása) boncolgató alkotás, melynek sajátos jegyei a halál mezítelen valóságának erőszakos, sokkhatásszerű megjelnítése, a karakterek testi-lelki szenvedésének erőteljes átvetítése a nézőre és a filmművészeti igényesség.

Mindez megtalálható a ‘19-es Midsommarben is, így aki mint újabb Aster-opus szeretné élvezni, az jó eséllyel nem fog csalódni. A Fehér éjszakák gyönyörű, amikor brutális, akkor kíméletlenül az, az érzelmek, a lelki tortúra és az emberi viszonyok ábrázolása tökéletesen átélhető, a történetvezetés egy ponton ugyan megbicsaklik, de alapvetően jól összerakott. És hát tisztán látszik, hogy a filmezéshez valóban értő stáb rakta össze, egy a filmezéshez valóban értő rendező irányítása alatt – ez pedig manapság megbecsülendő, ritka kincs.

Míg a Hereditary első sorban a megszállásos, kísértetes, családi természetfölötti horrorokból táplálkozott, addig a Midsommar az 1973-as The Wicker Man parafrázisa. Kiindulási pontja azonban merőben más: míg a ‘73-as klasszikus lényegében egy világnézeti különbözőségekből fakadó társadalmi feszültséget jelenít meg, addig Aster verziójában a cselekmény beindítója (nem meglepő módon) egy családi tragédia. A szülők és a testvér már-már rituálisan megrendezett, vélhetőleg nyugalmasra és fájdalommentesre szánt, módszere miatt azonban mégis kegyetlenül, embertelenül ható halála érdekes kontraszt-párt alkot a később bemutatott, brutálisan egyszerű, a fizika kérlelhetetlen törvényei által meghatározott, szinte már természetes, szertartásos öngyilkossággal. A The Wicker Man főszereplője kezdettől fogva számára idegen környezetben mozog, vele együtt mi is érezzük, hogy valami nem stimmel. Ezzel szemben a Midsommar hősnője, mintha hazatérne, és végül megtalálja önmagát is. Sokáig csak szenvedése, a fájdalommal való küzdelme, magánya és kielégítetlen szeretetvágya a történet mozgatórugója, mígnem egy ponton valami eltörik benne is és a nézőben is. Aster a Hereditaryból már ismert módon, kíméletlen brutalitással prezentálja ezt a töréspontot, a The Wicker Man-t nem ismerő nézőben pedig csak innentől tudatosul, hogy valami nagyon nincs rendben a skandináv dombok között megbúvó, sok szempontból utópisztikus közösségben. Innentől a forgatókönyv mesterien rájátszik a befogadói képzettársításokra (gondolok itt pl. a távozni akarók “eltűnésére” és a húsospite-vacsorára), ám egyszersmind ez az a pont, ahol a történetvezetés kicsit megbicsaklik, és csak nehezen tér vissza eredeti medrébe.

Térjünk ki kicsit a film folk-horror aspektusaira! A klasszikus rémtörténetek igen gyakran merítenek valós, vagy kreált néphagyományokból, pogány rítusukól, legendákból, ezért nem túlzás kijelenteni, hogy a folk-horror és a természetfölötti horror lényegében testvérműfajok.  The Wicker Man puritán rendőre egy skót falucskába látogat el, a Midsommar fiatal egyetemistái pedig a skandináv-folklórból táplálkozó kommuna életét kutatják. Mindkét közösség hasonló (germán, viking, druida) gyökerű, animista hitvilágú, pogány hagyományokat követő, világtól elzárt társadalom, melyek ideológiai eredete lényegében történelem előtti időkben keresendő (a The Wicker Manben ez kicsit bonyolultabb, de ebbe most nem mennék bele). Mindkét esetben kulcsmotívum a keresztény tabu hiánya, a természetközeliség, az örömök halmozása, a “földi mennyország” koncepciója. Mindkét kultusznak hangulatos teret ad a világtól elzárt, autentikus miliő (a Midsommart Szentendrén forgatták!), a fesztiválszezon bemutatása, a táncmulatság, a májusfa-szerű építmény, a temetkezési szokások, a szép kosztümök és jelmezek. Azonban lényeges különbség is adódik.

Míg a klasszikus filmben az egyszerre vágyott és taszító konvenció-törő magatartás a teljesen szabadjára engedett szexualitás, addig a Fehér éjszakákban a drogozás veszi át ennek a szerepét, és a szexualitás, bár artisztikus ábrázolással, de lényegében irányított formában, fajfenntartási célból jelenik meg. Érdemes megfigyelni, hogy először tudattágítás, a megismerés határainak kitágítása céljából gombáznak a szereplők, azonban később a drogok a manipuláció és az agymosás eszközeivé válnak. A szexualitás a szerelem kinyilvánításaként jelenik meg a néphagyományban, de ismerve a háttérben működő, groteszk módon kicsavart fajnemesítési szisztémát, a szexuális együttlét, a párkapcsolatok és a házasság tisztasága minimum megkérdőjelezhető.
A Midsomar talán legnagyobb erénye a látványvilág és a történettel közvetíteni akart hangulat harmóniája. A táj, benne a különleges építményekkel, gyönyörű környezetet adnak, azonban ábrázolásmódjuk felkavaró is tud lenni, ha éppen arra van szükség. A kamerakezelés és a kompozíciók, a közelik és nagytotálok, a vágások mind-mind vérprofizmusra vallanak.

A Midsommar bizonyos értelemben nagyon más utat jár, mint klasszikus elődje, ezért meg van benne a potenciál, hogy önálló jogán a folk-horror új alapműve legyen. Bár a karakterdráma mellett lassan és egyre erőteljesebben kibontakozik maga a horror is, végig a szereplők közötti viszonyrendszer (amely lehet társadalmi, érzelmi vagy szexuális természetű) tartja mozgásban az eseményeket. Azonban éppen a végkifejlet nem tud kilépni az eredeti mű árnyékából. Ari Aster itt érzésem szerint szándékosan nem akart többet, mást mondani, mint a The Wicker Man, pláne nem akarta dekonstruálni annak mondanivalóját. Ezt értelmezhetjük tiszteletadásnak, de gyávaságnak is.

A Midsommar ettől függetlenül páratlanul gyönyörű, sokkoló horror, ami a klasszikus és modern horror, valamint a folk-horror kedvelőinek egyaránt tartalmaz csemegéket.

Ebben a sorozatban sorra veszem a klasszikus rémirodalom, illetve a lovecrafti kozmikus horror és rokonstílusai hazai kiadástörténetének állomásait. Nem időrendben, hanem időről-időre levéve egy-egy érdekes kötetet a polcomról.
Ha követed a sorozatot, egyre teljesebb képet kapsz arról a folyamatról, ahogyan ez a rendkívül sokszínű irodalmi világ teret hódított magának hazánkban is. Azonban ne feledd, teljes képet csak a világirodalmi kultúrkincs egészéből kaphatsz! Ennek megismerésében segítségedre lesznek a The Black Aether online magazin, a Magyar H. P. Lovecraft Portál, a Magyar H. P. Lovecraft Társaság, és ezek projektjei, illetve a Zothique blog.

Azimum lovecrafti magazin 1. szám (I. évfolyam, próbaszám; 2016)

A lapszám Somogyi Gábor kiadó-szerkesztő előszavával nyit, melyben Lovecraft fontos esszéjéből, a Jegyzetek a rémtörténetek írásáról címűből idéz, illetve felvázolja a magazin küldetését:

“Feladatunk, hogy egy magazin keretei közt is folytassunk egy Lovecraft-diskurzust, amely célja az író életének és munkásságának megismertetése az olvasóközönséggel.”

Ennek a küldetésnek a magazin a mai napig megfelel, ám túl is haladta: az Azilum immár a rémtörténet fejlődéstörténetéről, Lovecraft elődeiről, kortársairól és stílusának fontosabb követőiről is szól. Az első szám azonban még próbaszám volt. Ha mellé helyezzük mondjuk a legutóbbit, két különbség azonnal szembe tűnik. A nyitószám mindössze negyven oldalas volt, ezért füzet alakú, jelentős azonban a különbség a beltartalom tekintetében is: míg ma a magazin a fikciós művek közlésére koncentrál, addig az első számban zömében tanulmányok, értekezések, ismeretterjesztő írások olvashatók.

Állandó rovatok az Arkham attraktor (hírösszefoglaló), az Ex libris (könyvajánlók), a Scriptorium (fikciós művek), a Traktátum (tanulmányok, esszék), Laterna magica (filmajánlók). Most a Scriptorium és a Traktátum anyagait veszem sorra.

Rögtön az első fikciós mű a magazinban egy érdekes darab. H. P. Lovecraft The Poem of Ulysses, or The Odyssey című verse nyolcvannyolc sorban taglalja Homérosz Odüsszeiájának eseméyeit, méghozzá időrendben (megtanultuk: az Odüsszeia in medias res kezd, később idézi fel az előzményeket). Érdekessége, hogy Lovecraft ezt a művét hat évesen írta! Nem ez a szerző legjobb költeménye, bár szégyellnie sincs mit rajta, jelentősége inkább az, hogy megmutatja: Lovecraft kapcsolata az irodalommal milyen korán kibontakozott. A vers eredeti nyelven olvasható a magazinban, informatív jegyzettel.

Ezt követi Takács Gábor Cthulhu ébredése című esszéje, melyben Lovecraft vallási örökségéről ír. Lovecraft öröksége, munkáinak elemei számos formában élnek tovább a populáris és underground kultúrában. Sajátos megjelenési formájával a “modern vallások” körében találkozunk. Ezek elsődleges mozgatórugója Lovecraft vízióinak vallásos megtapasztalásként való átadása, és a hit abban, hogy az író műveiben megjelenő egyes elemek és entitások a valóságban is léteznek. Takács Gábor sorra veszi a fontosabb “gyülekezeteket” és vallásteremtő törekvéseket, melyek általában egy-egy karizmatikus vezető köré szerveződnek. Félresöpör néhány mítoszt Lovecraft életével kapcsolatban (pl. a Necronomicon nem létezik; HPL nem találkozott Crowley-val). Hasznos írás, különösen a tekintetben, hogy a témát hamisan bemutató cikkek és sajnos kiadványok is jelentek meg idehaza, így nem árt eloszlatni a ködöt.

David Haden Walking with Cthulhu című kötetében H. P. Lovecraft életét, utazásait, sétáit a pszichogeográfia szemszögéből vizsgálja. A Guy-Ernest Debort 1955-ös esszéjéből származó kifejezés megfejtésére (a szavak puszta jelentésén túl) nem vállalkoznék, de a lényege a táj, és elsősorban a városi, épített környezet lélektani megtapasztalása. Érzésem szerint ez ma már inkább művészeti filozófia, mint pszichológiai elmélet, de ezt ne vegyétek tőlem objektív kritikának!
A lényeg, hogy Lovecraft szeretett sétálni, és a séták során szerzett tapasztalatai lelkileg hatottak rá. Az Azilum magazinban a tanulmánykötet előszava szerepel, amiből számomra az derül ki, Haden Lovecraft New York-i sétáit veszi alapul. Ez érthető, ha a város és az ember kapcsolatát vizsgáljuk, de tudnunk kell, hogy Lovecraft természeti környezetben, Providence ősi tájain is gyakran utazott, túrázott. A különböző tanulmányok gyakran egyetlen nézőpontból vizsgálják a szerző munkásságát, ami soha sem ad teljes képet.
A Walking with Cthulhu mégis izgalmas olvasmánynak tűnik, sajnos jelen pillanatban nem érhető el ingyen.

Ha már szóba került Lovecraft gyermekkora, két “korai zsenge” is olvasható a magazinban. Az A kis üvegpalack (Molnár Balázs fordítása) című egypercest hat, az A rejtett barlang, avagy John Lee kalandja (Somogyi Gábor fordítása) címűt nyolc évesen írta a szerző. Míg az előbbi egy rövid tanmese az emberi kapzsiságról, addig az utóbbi viszont a rémtörténetek kedvelőinek is csemege. Ha a természetfölötti rettenet megtapasztalása nem is, az iszonytató végkifejlet már megjelenik benne. Érdemes elgondolkodni rajta, hogy a gyermek Lovecraftnak mivel volt tele az elméje, és így miben különbözött ő a mai hasonló korú gyermekektől, akik hat-nyolc évesen esetleg már oda-vissza megnézték az összes klasszikus horrorfilmet.

Az Azilum nyitószámában szerepel Lovecraft egyik leghatásosabb műve, a Nyarlathotep, mely mellé egy igen tartalmas kommentárt is olvashatunk. A művet Somogyi Gábor fordította, valamint vélhetőleg a majd’ egy oldalas jegyzetet is ő írta hozzá.
A “fekete fáraó” a szerző szörnypanteonjának karizmatikus alakja, akinek/aminek azonban (mint az a legtöbb lovecrafti entitásról elmondható) a köztudatban élő karakterisztikáját és vizuális megjelenését az utókor “tette hozzá”. Itt nem is szörnyistenként, hanem spirituális tanítóként jelenik meg. A Nyarlathotep nem rémtörténetként, hanem érzelmek és gondolatok sokféleségét megindító, szenvedélyes prózaversként értelmezhető.

Ezután olvashatunk egy rövid interjút S. T. Joshival, ami eredetileg a Temple of Dagon oldalon jelent meg. S. T. Joshi irodalomkiritkus, irodalomtörténész, a klasszikus rémirodalom és a weird fiction szakavatott ismerője, és nem mellesleg Lovecraft munkásságának és életútjának egyik, ha nem a legelhivatottabb kutatója, így a lovecrafti örökség ápolásának zászlóvivője.
Ha többet akarsz tudni róla, érdemes ellátogatnod a The Black Aetherre, ahol tartalmas interjú olvasható vele, amelyben Schubert István, Tomasics József és Vidra Gyula tettek fel neki kérdéseket.
Egyébként Joshi munkásságának végigolvasása minden Lovecraft- és rémtörténetrajongó számára izgalmas, életre szóló, költséges, de felemelő hobbi lehet.

Wendy N. Wagner A boszorkányház görbülete (Somogyi Gábor fordítása) zaklatott, nyomasztó rémlátomás, pszichedelikus prózaversként működik. Ez a darab mintha nem passzolna a magazin többi írásához, hiszen kortárs író munkája. A szerző munkásságát nem ismerem, de a bibliogáfiáját átnézve, bizony örülnék neki, ha magyar nyelven is olvashatnám egyes regényeit, novelláit. A The Deer Kings még talán illene is az Agave profiljába.

Ha csak egy okot kellene megemlítenem, hogy miért kötelező minden Lovecraft-rajongónak elolvasnia az Azilum első számát, az a Közhelyek könyve (Somogyi Gábor fordítása), ami lényegében H. P. Lovecraft “ötletfüzete”, amelyben gondolatait, álmait, történetterveit jegyzi le. Irodalomtörténeti jelentősége (egy egész oldalas jegyzet világít rá a fontosabb összefüggésekre) mellett az alkotói folyamat megértésében is segít, és nem utolsó sorban jó példa az alkotni vágyóknak. Írd meg Te is a saját Közhely-gyűjteményed! Nem tudhatod, mikor mennyi fog megvalósulni belőle, de ne hagyd veszni a gondolataidat!

Olvashatjuk még a lapszámban Michel Houellebecq Contre le mond, contre la vie (ha így jobban tetszik: Against The World, Against Life) Lovecraft-életrajzának előszavát (Somogyi Gábor fordításában). Már ebből kiderül (de Somogyi Gábor könyvajánlója, ami szintén olvasható az Azilumban, is rávilágít), hogy a provokatív témáiról híres francia szerző (nagy kedvencem amúgy) H.P.L. különcségére, depresszív hajlamaira, és a világgal és az élettel való szembenállására helyezi a hangsúlyt, minderről azonban tudnunk kell, hogy jórészt mítosz. Houellebecq-ben azt a rajongót (szakdolgozatát is lovecraftről írta) fedezem fel, aki görcsösen ragaszkodik ahhoz a vágyképhez, hogy rajongása tárgya “rokon lélek”, vagy “hozzá hasonló”. Így aztán nem kell meglepődnünk azon, hogy Houellebecq Lovecrafttal kapcsolatban “megszállott rasszizmusról” beszél, és ennek ráadásul nagyobb jelentőségét is sejteti. Megkockáztatom, hogy a Contre le mond, contre la vie inkább Houellebecq-ről szól, mint Lovecraftról, de nem kétlem, hogy fontos olvasmány. Örülnék egy magyar kiadásnak.

Végül pedig Molnár Balázs értekezik Robert E. Howard pesszimista világképéről az A sötétség hona című esszéjében. Howard Lovecraft barátja volt, és barátságuk mintaértékű: világnézetük, alkotói látásmódjuk sok tekintetben szemben álltak egymással, szenvedélyes vitákat is folytattak levélben, amihez foghatóan igényes és a résztvevők talentumához méltó kommunikációt manapság ritkán tapasztalunk.
A legnagyobb különbség kettejük világnézete között abban rejlik, ahogyan az emberi civilizáció jelentőségét látták. Lovecraft hitt abban, hogy a civilizáció nem más, mint diadal az állatias káosz felett. Az emberi civilizáció bukását rémlátomásként, iszonytató jövővízióként élte meg. Howard ezzel szemben az “egyszerűség filozófiáját” vallotta. Szerinte minden természetes formája a barbarizmus (ami alatt nem azt értette, ami mondjuk a Conan-filmekből kiviláglik). Molnár Balázs azt is kifejti, Howard világnézete hogya táplálkozik klasszikus filozófiákból, és hogyan kapcsolódik XX. századi politikai irányzatokhoz. Némelyik gondolatát (például az erőforrás-gazdálkodásról és területi terjeszkedésről szólókat) nem árt mai szemmel is alaposan megvizsgálnunk.

Összességében:

Az Azilum első száma kihagyhatatlan minden horror/weird fiction rajongónak. Azoknak is, akiket nem éppen H. P. Lovecraft személye és munkássága érdekel. Bár ez a lapszám a Dunwich Market webshopból letölthető ingyen, jövőre talán megvalósulhat az Azilum magazinok újranyomása, így azok is beszerezhetik a nyomtatott verziót, akik lemaradtak róla. Erősen ajánlott!

Az ember hátat fordíthat önmagának és a világnak, de nem fordíthat hátat annak, ami benne lakozik.

Bár korábban úgy határoztam, nem írok többé blogot, bizonyos körülmények és belső késztetések arra sarkalltak, hogy újra billentyűzetet ragadjak. Ez a blog arról fog szólni, ami mindig biztos pontot jelentett számomra, ahová újra és újra visszatérek, bárhová is sodorjon az élet.

Kamaszkorom óta izgatnak a hátborzongató és nyugtalanító történetek, melyek legkiválóbb példányait H. P. Lovecraft munkái között találtam meg. A szerző letaglózó víziói kitörölhetetlen nyomot hagytak lelkivilágomban és gondolkodásomban. Egyfajta “lelki-szellemi társra” leltem a “különc” és “visszahúzódó zseni” személyében. Később értettem meg, hogy munkássága nem előzmény nélküli, hogy a kor, amiben élt, a társadalmi környezet és a magánéleti tényezők egyaránt formálták, alakították művészetét, hogy világnézetünk — Mily fájdalmas felismerés volt! — nem minden ponton egyezik, és hogy a szerző sokkalta összetettebb személyiség volt, mint azt gyakran láttatni igyekszik az utókor. Később ismertem meg Lovecraftot, az embert, mint Lovecraftot, a látnokot. Pedig ez kellett ahhoz, hogy megértsem, milyen felfoghatatlanul nagy az Ő jelentősége!

Bár nagyon hamar betekintést nyertem azokba a “titkos tanokba”, amelyek a szerző életútját és művészetét a valóságnak megfelelően és árnyaltan jelenítik meg, amelyek felfedik a “lovecrafti irodalom” történetét, sokáig magányosnak éreztem magam ezzel a tudással. Aztán 2016-ban megmoccant valami a mélyben, és egy régi-új világ tárult fel előttem. Elindult az Azilum lovecrafti magazin az új erőre kapó H. P. Lovecraft Portál vadhajtásaként, útjára indult a Black Aether is, a The Black Aether online magazin kiadványa. Utóbbinak hála megismertem számos, rendkívül tehetséges magyar szerzőt, akik látásmódjukban, alkotásaik témájában és hangvételében a legszilárdabb lovecrafti hagyományokhoz igazodtak. A magazinban megjelenési lehetőséget kapó szerzők közül nem eggyel tartalmas interjút is készíthettem. Többek között Farkas Balázs, Galamb Zoltán, Molnár András, Veres Attila is készséggel válaszoltak amatőr kérdéseimre. A Black Aether lapjain jelentek meg első írásai Veres Attilának, akinek 2017-ben jelent meg első (lényegében a magyar irodalomtörténet legelső) weird fiction regénye, Odakint sötétebb címen. Ugyanebben a magazinban mutatkozott be Erdei Lilla, akinek Ébrény című írása az egyik, ha nem a legkiválóbb magyar weird fiction novella.

2017-ben megalapult a Magyar H. P. Lovecraft Társaság, Tomasics József (a The Black Aether főszerkesztője) elnöklete alatt. Innentől kezdve összeszedett keretek között elindult Lovecraft munkásságának és életének hazai feltárása és megismertetése a nagyközönséggel (nem elfeledve, hogy a témát behatóan ismerő írók, bloggerek és egyéb médiumok korábban is hallatták a hangjukat saját platformjukon és csatornáikon keresztül). 2019-ben megrendezésre került az Első Országos H. P. Lovecraft Találkozó — tudomásom szerint az első ilyen témájú találkozó Magyarországon.

Mindeközben Somogyi Gábor kiadó-szerkesztő gondozásában, később pedig a TBA Könyvek zászlaja alatt az Azilum lovecrafti magazin is töretlenül megjelent (maga mögé gyűjtve tehetséges cikkírók és fordítók sorát), valamint elindult egy páratlan antológia-sorozat Árnyak az időn túlról címen, illetve Lovecraft nagy elődje, Arthur Machen munkásságát bemutató kötet is napvilágot látott. Az Azilum tavaly elérte a huszadik lapszámát, a jeles alkalomra pedig egy különszám is készült. Idén pedig megkaptuk kortárs weird-szerző felejthetetlen és felkavaró novelláskötetét. John Padgett, A hasbeszélés művészete című gyűjteménye az év egyik legfontosabb megjelenése.

2017-óta fut az Attraktor kiadó klasszikus fantasztikus irodalmi műveket, illetve misztikus és bűnügyi történeteket bemutató sorozata. A Szukits és a Delta Vision is jelentet meg klasszikusokat, a téma jelenkori recepciójára pedig több hazai kiadó is (Agave, Gabo, Fumax…) rávilágít időnként. Tematikus csoportok alapulnak, ahol a a lovecarfti örökséget a populáris kultúra számos területének aspektusából vizsgálhatjuk.

2022-ben újabb mérföldkőhöz érkezett a Black Aether magazin: a kilátástalan gazdasági helyzet okán a kilencedik szám után a folyóirat (vélhetőleg hosszú) pihenőre vonul. Bár ezzel nem szűnik meg maga a The Black Aether, nem ér véget az a folyamat, ami H. P. Lovecraft nagyságának bemutatásával és egy itthon szinte ismeretlen irodalmi stílus behozatalával kezdődött, valamint az amatőr írók, írni vágyók is bizalommal fordulhatnak továbbra is Tomasics Józsefhez és munkatársaihoz (illetve nagyon fontos tudni, hogy az Azilum megjelenése folytatódik), ez az esemény mégis kijózanítólag hatott. Igen, megszoktuk, hogy nincs fény az alagút végén, de a sötétséget is elvehetik tőlünk! Persze csak, ha hagyjuk! Mert a sötétség (ahogyan a fény is), bennünk él – mi vagyunk –, ha feladjuk, önmagunkat adjuk fel. Ahogyan a közösségi média átveszi minden egyéb közösségi kommunikációs formának a helyét, majd multimédiás  metaverzummá válik, ahogyan szép sorban a legigényesebb blogok szerkesztői is elvesztik lelkesedésüket, úgy válik a jövőben az írott szó, a tiszta, nem manipulált írott szó még inkább értékké, ritka kinccsé.

Úgy döntöttem, blogot indítok, hogy rendszerezzem ismereteimet és élményeimet ezzel a számomra oly kedves témával kapcsolatban. Itt ejtem meg az Azilum és a Black Aether magazinok lapszámainak, valamint a TBA Könyvek valamennyik kiadványának bemutatását. Az Attraktor kiadó két tematikus sorozatának, és más kiadók vonatkozó műveinek bemutatását. Nem ritkán a modern kori horror, valamint a film-, képregény- és játékművészet területére is elmerészkedek majd. Az across.the.void blog hasábjain értekezek majd egyik kedvenc témámról is: a klasszikus és modern antológia formátumú filmsorozatokról is.

A blog címét H. P. Lovecraft Fungi from Yuggoth című költeményéből vettem.

(nem véletlenül lehetnek ismerősek a fenti sorok azoknak, akik esetleg követték Medium-naplómat – azzal is vannak terveim még)

"I had the book that told the hidden way

Across the void and through the space-hung screens

That hold the undimensioned worlds at bay,

And keep lost aeons to their own demesnes"

– H. P. Lovecraft: Fungi from Yuggoth
(részlet)

"Megvolt a könyv; vén, mint rejtett utak

Át Más Tereken és át az űrön

Mely birtokol másik világokat

És átnyúlik a földi időkön"

(Szegedi Sándor fordítása)

"Megvolt a könyv, amellyel el lehet

érnem az ösvényen, az űrön át

dimenziókon túli földeket,

elveszett eónok birtokát"

(Vachter Ákos fordítása)