A Dark óta nem szabad félvállról venni a német misztikus sorozatokat. Bár ennek újabb igazolását joggal várhattuk éppen a Dark alkotóinak idén megjelent alkotásától, az 1899-től, érzésem szerint az nem ugrotta meg ezt a lécet. Korrekt és igényes filmalkotás, de pont a réjtélyszövésben nem a legerősebb. Tavaly a Lost-féle formulát horrorral és erőteljes, kelta hiedelemvilágból táplálkozó szimbolikával dúsító From és a rövid, de igen hangulatos, színészi játék tekintetében pedig egyenesen pazar Outer Range is sokkal jobbak voltak. Ezek mind amerikai darabok, de a HBO Max hazai kínálatába bekerült egy 2020-as német produkció, ami számomra az év (2022) egyik legkellemesebb meglepetése volt.
A Hausen története szerint a fiatal főhős, Juri, a családot összetartó anya halála után egy új otthonba, egy régi típusú panelházba költözik apjával, az épületben gondnoki munkát vállaló Jaschekkel. A szürke, komor falak között rejtélyes eltűnések, megmagyarázhatatlan események történnek és mindennek valami köze van a falakat rágó, csövekből, szellőzőkből előbuggyanó és az emberi lelkeket felemésztő sűrű sötétségnek.
Csakhamar egyértelművé válik, hogy valami lakozik a ház szürke falai mögött és az épület alatti szervízalagutakban – valami, ami az emberek fájdalmából és kétségbeeséséből, negatív érzéseiből, sötét gondalataiból táplálkozik, egyszersmind fel is erősíti azokat. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a lakók személyében a legváltozatosabb módon kisiklott emberi sorsokat ismerhetjük meg, a testileg-lelkileg kizsákmányolt és bántalmazott gyermekektől, a saját mocskukban fetrengő alkoholistákon és drogosokon át, a csak szimplán “fura” családokig és magányos alakokig.
Ahogyan a baljós jelek sűrűsödnek, és Juri és társai egyre közelebb kerülnek minden gyötrelem forrásához, a házon élősködő entitás egyre inkább aktivizálódik: a szereplők élete egyre jobban kisiklik és egyre gyakoribbak az igen erőszakos események is. A ház meg akarja ölni Jurit és mindenkit, aki a hosszú évek alatt felépített függőségi rendszert lebontaná.
A sorozat nagy erőssége a hangulatteremtés, amelyhez kevés lenne (persze nem elhanyagolható tényező) a szereplők arcára kiülő fájdalom, vagy épp ellenkezőleg, a visszafojtott indulatok, az elrejtett érzelmek, a félszavak és hazugságok. A legerősebb hangulatteremtő elem ezúttal a vizualitás. A lakóház brutális, rideg betontömbjét kívülről mindig köd borítja, mely mögül alattomos, gonosz szemekként világítanak a neonfények. Ez mintha elemelné az objektumot a mi valóságunkból. A belső közösségi terek, folyosók, használaton kívüli lakterek mind szürkék, élettelenek, komorak. A szobák, ha nem éppen foltos matracokon fetrengő vagy zsíros asztalok mellett valami undorító dolgot művelő, vegetáló emberi roncsok lakják őket, nyomokban még őrzik azt a régies otthonosságot, amit az eredeti “lakberendezők” ráerőltettek. Az olyan, a felszín alatt lapuló terek, mint a szervízalagutak, a falak mögötti üreg a csövekkel és vezetékekkel, a liftakna és a szemétledobó (amely nagyon erős szimbólum is), mind-mind sötétek, rozsdásak, pókhálósak és mocskosak. Mintha a szürke és halott bőr alatt egyre inkább szétrohadna a hús és előtűnnének a kiszáradt vénák és csontok. A legutolsó réteg alatt, pedig ott fészkel maga a fenevad: a gyötrelem gépezetét mozgásban tartó iszonyat.
A házban lakozó entitás legtöbbször a falakat beborító, abnormálisan gyorsan terjedő penész, vagy a csövekből, rácsok mögül előbuggyanó, fekete, sűrű, iszap- vagy kátrányszerű matériaként jelenik meg. Később pedig már a “szemét” vagy valamilyen beazonosíthatatlan testrészét is meglátjuk, de ez nem a szó szoros értelemben véve láttatás: inkább csak valamiféle szürreális, rémálomszerű vízió. A természetfölötti megmutatkozik még az épület folyosóin “ragadt”, időn túli visszhangok formájában, valamint egy ízben (jellemzően az épülettől távolabb) mintha egy “másik erő” is képviseltetné magát. Ez utóbbi ugyan szembemegy a lovecrafti kozmicizmus alapelveivel, de a sorozat történetének szövetébe nagyon is jól illeszkedik. Alapvetően az egész szériára jellemző, hogy bár többször enged a csábításnak, és a puszta sejtetésnél tovább megy, nem esik át a ló túloldalára, így egyszerre érdemes a modern, társadalom-pszichológiai horrorok és a lovecraftiánus weird fiction kedvelőinek figyelmére.
Nem mehetünk el szó nélkül a Hausen lélektani-társadalmi aspektusa mellett sem. A házban rejtőző entitás az ott lakók fájdalmából, sötét érzéseiből és gondolataiból táplálkozik, így igyekszik azokat felerősíteni, de mindvégig nyilvánvaló, hogy ezeket a fájdalmakat, érzéseket és gondolatokat a lakók magukkal hozták beköltözéskor, vagy az együttélés során okozták egymásnak. Szexuálisan kizsákmányolt, súlyosan bántalmazott, vagy “csak” elhanyagolt gyermekek, egymástól elhidegült párok, a halálra váró idősek, megbomlott elméjű, magányos, elzárkózó alakok, a családot, mint az utolsó működőképes közösséget megvédeni akaró, elkeseredett szülők, egy tragédia elől hiába menekülő apa-fiú páros – sorsok, amelyek mind arra emlékeztetnek, hogy az ismeretlen mélységekből előtörő sötétséggel vetekszik az emberek lelkében lakozó mélyűr. Nagyon erős szimbólum a korábban már említett szemétledobó, ami lényegében az egyetlen “közösségi tér”, ami összeköti az egymástól elidegenedett lakókat. Mindenki ezen keresztül kapja meg az entitástól származó, kábítószerszerű terméket, amely sűrű sötétségként borul a tudatukra, enyhítve a belsőjüket égető fájdalmat és kínt.
A fő történeti szálra kisebb, a történetet színesítő és mélyítő történeteket ismerhetünk meg, felidézett emlékek, mellékszereplők életére való kitekintések formájában. Ezek a mellékszálak később mind visszafutnak az eredeti, fő szálhoz, azonban önmagukban is nyomasztó, saját súllyal bíró rémtörténetek. Az elveszett csecsemő sírása szűntelenül visszahangzik a szellőzőn keresztül; a folyosón kóborló kisfiú iszonyatos titkot rejteget; az egyik lakó látnoki képességekre tett szert az “odaátról” származó anyagtól…
Nem könnyű darab a Hausen. Erőszakos, komor, kompromisszumot nem ismerő, nyomokban igen felkavaró történet, de nem csak ezért nehéz befogadni: a lassúság és a szótlanság a legfőbb oka. A harsány és lüktető 1899-cel ellentétben, ami végül a semmiben fut ki, a Hausen elejétől a végéig nem ígér mást, mint az emberi ésszel felfoghatatlan és leküzdhetetlen iszonyatot. Bár van valamiféle “happy end” a végén, az utolsó jelenetben túlzás nélkül a kozmikus rettenet kilátástalan mélysége és az ember jelentéktelensége jön át. A Hausen filmsorozatok terén ritkán tapasztalt élményt nyújt és talán nem lesz újabb német klasszikus, a figyelmet bőven meghálálja.
A Hausen megtekinthető a HBO Max hazai kínálatában.
